A magyar labdarúgó-válogatott június 15-én kezdi meg Európa-bajnoki szereplését a címvédő portugálok ellen. Ebből az alkalomból sorozatunkban a magyar futball korábbi klasszisait, Eb-n és világbajnokságon résztvevő játékosait keressük fel. Az első részben az 1972-es Európa-bajnokságon szerepelt csapat kulcsjátékosát, Bálint Lászlót kérdeztük, a második fejezetben a csapattárs, Dunai Antalt, a harmadikban Sallai Sándor következett, majd az olimpiai bajnok Nagy László. Őt a nyolcvanas években a Honvédból és a nemzeti csapatból kirobbanthatatlan Garaba Imre követtet, majd jött Kiss László. Ezúttal Esterházy Márton következik, aki elárulja, író bátyja, Péter ügyes futballista is volt, beavat minket abba, hogy okozott lelki törést neki a Ferencváros, mitől lett ilyen jó csapat a nyolcvanas években a Honvéd, és miként élte meg, hogy Mexikóban akár egy csiga is simán elsuhant volna mellette. A mai magyar válogatott Eb-szereplése kapcsán pedig csak annyit mond: ebben a bivalyerős csoportban mi leszünk a mérleg nyelve. Nagyinterjú.

A KSI-ben nevelkedett, majd a Csillaghegy csapatában folytatta a pályafutását, ahol három Esterházy fivér, Péter, György és ön is szerepelt. Egy korábbi beszélgetésünkkor elárulta nekem: a később íróként hírnevet szerző Péter még önnél is ügyesebb futballista volt.
Péter egy nagyon technikás, fineszes futballista volt, az NB III-ig vitte, azt már sosem tudjuk meg, meddig jutott volna, ha nem az egyetemi tanulmányokat és az írást választja, s persze, mellészegődik a szerencse. 

Én már csak tudom, hogy mennyire fontos mindez egy pályafutáshoz, hiszen amikor a KSI-ben játszottam, 16 évesen megcsömörlöttem az egésztől, egy évre abbahagytam, már csak azért is, mert túl kicsi voltam, egyáltalán nem az a típusú játékos, aki már gyermekkorában arról álmodik, hogy NB I-es és válogatott futballista lesz.
Aztán a családi kötődés miatt igazoltam Csillaghegyre, majd nem sokkal ezután György bátyámmal egy pár utcával odébb, a III. Kerületnél kötöttünk ki. Itt fedezett fel Mészöly Kálmán, aki később elhívott Budafokra is.

Végül az Esterházy családból csak ön jutott el az NB I-ig, a Fradiban mutatkozott be az élvonalban, 1977-ben. Miért nem tudott megragadni az Üllői úton? A közeg volt egyedi ön számára, túl fiatal volt vagy valami egyéb ok játszott mindebben közre?
Talán nem sokan tudják rólam, de világéletemben nagy fradista voltam, és szinte egyik pillanatról a másikra kerültem be a Ferencváros öltözőjébe, ahol azokkal a játékosokkal találkoztam (Géczivel és Hajdúval, Martossal, Bálinttal, Muchával, Ebedlivel, Nyilasival és Magyar Pistával), akiknek szinte pár hónapja még a lelátón szurkoltam. Az első év a beilleszkedésé volt, majd 1978-ban behívtak katonának, a hadseregben nyolc hónapot töltöttem, és amikor leszereltünk (1979 februárjában), éppen vége volt az alapozásnak.

Mivel Friedmanszky Zoltán vezetőedző elképzeléseibe nem fértünk be, elcseréltek a Vasas Izzóba. Ez akkor érzelmileg hatalmas törést jelentett számomra, azóta nem is vagyok Fradi-drukker.

Ám a zöld-fehérek nem is sejtették, hogy mégis jót tettek velem, hiszen egy remek kis társaságba kerültem, hiszen többek között Kisteleki István és Szűcs Lajos is a csapattársam lett.

Aztán úgy alakult, hogy rövid idő múlva a Bp. Honvédban kötött ki, amely a nyolcvanas évek egyeduralkodó csapatává vált. Ön szerint mi lehetett ennek az oka?
1980 januárjában, egy edzőmérkőzésen négy gólt rúgtam a kispestieknek, ezért Tichy Lajos jelezte a vezetőknek, szüksége van rám. Szoktam viccesen mondani, a remek csapatunk 1979 januárjában, Dajka Laci és Garaba Imre érkezésével kezdett kialakulni, de ekkor még nem volt, aki eredményesen fejezze be a támadásokat.

Valószínű már csak én hiányoztam, hiszen 1980 januárjában szerződtem Kispestre, amely ezt követően – 25 esztendő után – nyert újra bajnokságot az NB I-ben.

A Honvéd egyébként mindig erős volt, nekem például a Bodonyi, Dajka, Kozma, Weimper csatársorral kellett megküzdenem, pontosabban beférni közéjük, normális ember biztos, hogy nem szerződött volna ilyen körülmények ismeretében a klubhoz.

Mindenesetre Tichy Lajos jól összerakta a társaságot, majd érkezett Komora Imre, és egy generációváltás is lezajlott: Kocsis Pista, Pintér Sanyi, Kozma Misi, Pál Józsi, Weimper „Paripa” helyén kaptunk bizonyítási lehetőséget mi, fiatalok, és így állt össze lassan a kor verhetetlen Honvédja.

A válogatottban ugyan Mészöly Kálmánnál mutatkozott be, de a spanyolországi vb még kimaradt, és azután vált stabil csapattaggá, miután Mezey György lett a szövetségi kapitány. Ön a nagy menetelés egyik tevékeny részese volt, mivel tudtunk Európa legjobb csapatává válni?
Mészöly Kálmán a Kerület és a Budafok csapatából már jól ismert, de a debütálás után a válogatottban valóban keveset játszatott.

Mezey György érkezésével egy teljesen más típusú játékra állt rá a válogatott, a Mester kitalálta a nagyon agresszív, már az ellenfél térfelén történő letámadásra épülő csapatjátékot, amelyet magas szintre fejlesztett, s ehhez megtalálta a megfelelő játékosokat.
Ezt a taktikát elég sokat gyakoroltuk, amely 1984 végére, 1985-re teljesedett ki igazán, Hollandia és Ausztria idegenbeli legyőzése, valamint a brazilok elleni 3-0 volt a csúcspont.

Ebben a sorozatban és máshol is többen elmondták a véleményüket a mexikói leszereplésről, illetve, hogy mi is történhetett a szovjetek elleni első mérkőzés előtt. Sallai Sándor rejtélyes, „pizsamás” katonatisztek megjelenéséről beszélt, Garaba Imre már a bemelegítés kezdetén haza kart menni, a csapatkapitány Nagy Antal a könyve bemutatóján lágy drogokat említett, ám mindannyian hozzátették: bizonyítani semmit sem lehet már. Ön szerint mi lehetett a nagy összeomlás oka?
Ugyanezeket az okokat tudnám én is említeni. Már bemelegíteni sem tudtunk rendesen, az egész meccs alatt lassúak voltunk, tompák voltunk; én a gyors játékosok közé tartoztam, de ha a meccs alatt lett volna az irapuatói stadion gyepén egy csiga, az simán elsuhant volna mellettem.

Nagyon valószínű, hogy nem sokkal a mérkőzés előtt belekeverhettek valamit az ételünkbe, italunkba, amit tudatosan arra a napra specializálhattak, hiszen nem csak mi, a kezdőcsapat tagjai, hanem a cserejátékosok is kóvályogtak.

Azért ne feledjük: ekkor még kőkemény kommunizmus volt, fogalmunk sem lehetett arról, hogy pár év múlva borul a rendszer, és mi mégis csak a szovjet elvtársak csapatával játszottunk.

Mennyire hatott a vb-kudarc későbbi pályafutására?
Mexikó előtt már az AEK Athén játékosa voltam, tavasszal beszéltünk a szerződéshosszabbításról, de a vébé után erre már nem került sor, és egy év múlva a Panathinaikoszhoz igazoltam. Nem meglepő, hogy Mexikó után nem dúskáltam az ajánlatokban, és senki nem mondta, hogy azt a szélsőt szeretném leigazolni, aki a vébén ott bóklászott a fűben.

Beszéljünk a maiakról. Az utóbbi fél évben mitől lett ilyen jó a magyar válogatott? Hiszen nagyon rég, 45 éve fordult elő utoljára, hogy a nemzeti csapat 11 mérkőzésből álló veretlenségi sorozatot produkáljon.
Nagyon egységes a csapat, amelyben nem csak a kezdő tizenegy tagjai, hanem legalább 15-18 játékos pontosan tudja, hogy mi a feladata.

Jól összerakott együttes lett a válogatott, az egyik legfőbb erény, hogy nagyon kevés gólt kapunk, gyakran ki tudjuk használni a kontralehetőségeinket, mindenkinek megvan a posztja, és abba a hibába sem esünk bele, hogy mondjuk, három középhátvéddel kezdjünk.

Miként fogadta Szoboszlai és Kalmár Zsolt kiesését? Ez már csak azért is érdekes, mert unokaöccse, Esterházy Mátyás Dominik menedzsere.
Persze, hogy érzékenyen érintett, hiszen akár egymás mellett játszanak, akár külön, attól még mindketten a válogatott legértékesebb játékosai közé tartoznak.

Ragyogó a rúgótechnikájuk, a mai futballban, az erőviszonyok kiegyenlítődésével pedig különösen felértékelődtek a szabadrúgások és a szögletek, ezeken nagyon sok múlik.

Nyilván erre a szituációra is megvan Rossi mester taktikája, kicsit más lesz a csapat fazonja, de ez nem egy váratlan helyzet, sajnos volt idő erre mindenkinek felkészülni. S attól még, hogy az unokaöcsém Dominik menedzsere, semmivel nem beszélünk többet róla, mint a válogatott többi tagjáról.

Közvetlenül az Eb-nyitány előtt milyen szereplést vár a mieinktől a világklasszis portugálok, franciák és németek ellen? Tényleg semmi esélyünk?
Ennél nehezebb csoport egyszerűen nem létezik. Mivel mindhárom riválisunk tovább akar jutni, csak nekik van veszteni valójuk.

S azért is lesz mindannyiuknak fontos az ellenünk lejátszott mérkőzés, mert a négy legjobb harmadik is tovább jut, így minden rúgott gólnak nagy jelentősége lesz, azt is mondhatnám, mi leszünk majd a mérleg nyelve.

A realitás alapján tehát nagyon kevés pontunk lesz, de ne feledjük, a futball az egyetlen csapatsportág, ahol a gyengébb képességű rivális meg tudja verni az erősebbet – egyszer, egyszer…

Hol nézi majd az Eb-t?
Kizárólag a tévé előtt. Legfeljebb ebben a nagy melegben lecsúszik egy-két fröccs is.