Esterházy Márton (1956. április 9., Budapest) a KSI (1966-72), a Csillaghegyi MTE (1974), a III. ker TVE (1975), a Budafoki MTE (1976-77), a Ferencváros (1977-79: 21 bajnoki / 2 gól; egy kupagyőztes csapat tagja), a Vasas Izzó (1979-80), a Bp. Honvéd (1980-84: 152 banoki / 59 gól három bajnokcsapat tagja), az AEK Athén (1984-87), a Panathinaikosz (1987), a Casino Salzburg (1988), a CS Chenois (1989-91), az FC Bulle (1991-92), a Bag (1992) és az FC Weissenbach (1993) csatára. 1980 és 1988 között 29 válogatott találkozón 11 gólt szerzett.

1977-ből Budafokról került a Fradiba. Két idényben volt a csapat szerződtetett játékosa. 1978 áprilisáig rendre élvezte Dalnoki Jenő bizalmát, majd ugyanezen évben, nyolc hónapon át -Rab és Magyar társaságában- a Magyar Néphadsereg kötelékében teljesí­tett szolgálatot. Visszatérésekor már Friedmanszky Zoltán volt a csapat edzője, mindössze négy bajnokin lépett pályára a középcsatár. 1979 nyarán a Vasas Izzóhoz került Nagy Mihály helyére.

Futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista. Én az voltam. Negyedosztályú futballista. Amikor ezt mondom (egyébként inkább ötöd; hol negyed, hol ötöd), a legtöbben elnevetik magukat, mintha tréfát hallanának, mintha önironikusan rögtön vissza is vonnám az állí­tásomat, mintha a „negyedosztályú” jelző nevetségessé tenné a főnevet, mintha önkritikát gyakorolnék.

Ó, nem.

Mintha a negyedosztályúval azt mondanám, rossz voltam, vacak, ügyetlen, egy eltévedt kézilabdás, szóra sem érdemes. De a negyedosztályú futballista az nem egy elfuserált első osztályú, nem egy tehetségtelen másodosztályú vagy egy fegyelmezetlen, frusztrált harmadosztályú. Minden szintnek megvan a ní­vója, ez egy jól hierarchizált szakma, egy jó negyedosztályú játékos az egy jó játékos a negyedosztályban.

– Amúgy ősi, futballista családból származom. Ha a Habsburgok alatt még nem is (elképzelem miniszterelnök nagyapámat, ahogy elviharzik a szélen, háromszögel Ferenc József császárral, majd a kifutó II. Vilmos fölött a hálóba emel, a gonosz Clemenceau persze lest í­tél, lefújja az egész világháborút, és megkötik a rémes Párizs melletti békediktátumokat), de az apám már futballozott (én és testvéreim szakszerű, alig ödipális föltételezése szerint: katasztrofálisan), és azután mindegyik testvérem is, nem csak úgy, szórakozásból a ház előtt vagy a réten (úgy is, minden nap, minden áldott nap), hanem rendesen, csapatban, egyesületben. Sőt, a kicsi testvéremnek, a legkisebbnek azután pályafutása is lett, amely fölí­velt (Fradi, Honvéd, válogatott, AEK Athén).

Az milyen csodaszerű volt, ahogy az az í­velés kezdődött! Volt benne szerepem. Az öcsém rendszeres képzésben részesült, kilenc-tí­z éves korától kezdve a Központi Sportiskola futball-tagozatára járt, ügyes volt és főként nagyon szorgalmas, de a korosztályánál mindig kisebb, alacsonyabb. Ez gyerekeknél sokat számí­t. A csapatában sosem ő számí­tott a legjobbnak. (Ezek a legjobbak aztán jó másodosztályú focisták lettek.) Én is jobb voltam nála mindig, úgy értem, hogy tí­zévesen jobb, mint ő tí­zévesen stb., tizenhat éves korában elege lett ebből az egészből, a heti négy edzésből, a szorgalmából, és abbahagyta, megnövesztette a haját, hosszabb lett, mint a Netzeré (tényleg: kinek volt hosszabb haja, Netzernek vagy az Ayalának?), késő este járt haza, mindenféle cigarettákat szí­vott, és anyánk szerint „olcsó konyaktól bűzlött a lehelete”. A szokásos. És egy fél év alatt nőtt vagy 25 centit, gyerekből fiatalember lett. De focizni nem akart, mert semmit nem akart – legföljebb a ház előtt vagy a strandon. És akkor láttuk, hogy valami megváltozott, valami új erő került belé. És nagyvonalúság. És gyorsaság. És energia. Még az esze is megváltozott. De hogy ez a változás milyen nagyságú, az csak akkor derült ki, amikor az „aggódó báty” rábeszélte őt, hogy jöjjön le focizni Csillaghegyre, a Csillaghegyi Munkás Torna Egyletbe, ahol a testvérei is játszanak, ép testben ép lélek, blaszkettő. Egy évet játszottunk együtt, a négy-négy-kettőben mi voltunk elöl a kettő. Az első edzőmeccsen szinte nem hittünk a szemünknek. Mintha egy felnőtt játszana az óvodások közt. Vagy egy óriás a liliputiaknál. Más dimenziókban mozgott. Nem is ismertünk rá; csúf kis kacsából hattyú effekt. De nem akart semmit, csak jól érezni magát.

Igen ám, de meccsenként 3-4 gólt rúgott. Minden meccsen. Aki futballozott, az tudja, ez nem normális. Nemsokára el is vitte a kerületi nagycsapat, 2 vagy 3 osztállyal följebb. Az nagyon sok. Mégis, az első öt meccsén, azt hiszem, 15 gólt rúgott. És az olyan volt, mint egy csoda: Budapest-szerte beszélni kezdtek „egy csatárról, akit látni kell, mert olyan, mint a régi nagyok”. Ez ugyan nem volt igaz, de a szurkolók már nagyon ki voltak éhezve a csodára. És zarándokolni kezdtek a meccsekre, hirtelen több ezer ember lett ott, ahol addig pár százan. Én meg büszkén sodródtam a tömeggel.

Később aztán… Már az nagy dolog, ha az ember hetvenezred magával ül egy futballstadionban. Ha ún. kisfutballista, tehát pontosan tudja a helyét ebben a világban, akkor még nagyobb dolog látnia, ha egy ismerőse ott lent játszik, nevét bemondja a hangosbemondó és kií­rják a nagy elektronikus táblára. A kisfutballista ilyenkor ujjongva azt gondolja: igen, egynek közülünk sikerült! A kisfutballista józan, ezért nem hiszi, hogy ez akár neki is sikerülhetett volna, de hát azért neki is sikerülhetett volna! Ha pedig valami csoda folytán ez az ismerős az öcsénk, vagyis a mi nevünket mondja be a hangosbeszélő, a mi nevünket í­rják ki a stadion táblájára – hát az fokozhatatlan.

Mindezt összefoglalóan, már-már didaktikus tökéletességében, 1985-ben az AEK Athén stadionjában élhettem át, ahová az összes, nem az AEK-ban játszó öcsémmel elmentem, hogy megnézzük az ott játszót; a Real Madrid volt az ellenfél, szép nyugodtan meg is verték őket 1:0-ra (aztán Madridban 5:0-lal kiestek). Az öcsémet a Michel fogta, ha még emlékeznek rá; siralmasan. Azt csináltunk vele, amit csak akartunk; kúszott-mászott. Butrageno folyamatosan vigasztalta, ne sí­rj, kis Michel, nem tehetsz róla, Zeusz akarta í­gy! Az öcsém ott akkor nagyon népszerű volt (még évek múlva is jobb szállodai szobát kaptam a varázsnévre), ha csak hozzáért a labdához, felugrott a hetvenezer ember (illetve 69 999), és sárga-fekete zászlóikat lengetve az én nevemet kiabálták. Most is libabőrös leszek, ha rágondolok. Egyszerű dolgok ezek. Másnap Pireuszban ebédeltünk, sétáltunk a tengerparton, valahogy azonnal kiderült, hogy ő ott van, rögtön kis tömeg keletkezett köréje, a gyerekek lopva megérintették a lábát, a férfiak komolyan érdeklődtek, hogy hogyan van a húzódása, mindenfélét sugdostak neki görögül, mintha 1000 év óta ismernék egymást, parakallo, efliariszto, jaszu, az éttermi tulajdonosok távolról és furcsa hangsúllyal kiabálták a nevét, Mártónn, százalékot kí­nálva, ha ott eszünk.

Ott is ettünk. Kagylókat, csigákat, kis halakat, nagy halakat, roston, rántva, lassan, mí­g le nem ment a nap. Kis tányérok, nagy tányérok, tálak, tálkák, poharak. Mi meg négyen testvérek, igen, futballisták, ültünk a görög fényben, és nem akartuk, hogy valami is változzék a világban. Ha akarom tudni, kik a testvéreim, erre a görög délutánra gondolok.

Kinek a nevét í­rják az újságok nagyobb betűkkel, kezdetben ezt játszottuk. De aztán a görög sportújságok, ahol a legkisebb betű is akkora, akár egy görögdinnye (innen is kapta a nevét!), eldöntötték a kérdést. Aztán azt játszottuk, hogy ő rendre azt nyilatkozta, ami nemcsak igaz nem volt, de nem is gondoltuk soha, hogy én voltam a tehetségesebb játékos, én pedig azt nyilatkoztam, ami viszont igaz, hogy neki milyen jó nyelvérzéke van. így űzte egyik remek tréfa a másikat a kora hajnali órákig. De jó volt! Elmúlt.”³

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére

(A Ki kicsoda a magyar sportéletben? c. könyv felhasználásával)