Összességében azt kell mondanom, egy kimondottan érdekes Európa-bajnokság ér véget. Nekem szurkolóként tetszett a torna lebonyolítása is, hogy tizenegy különböző helyszínt láthattunk a mérkőzések során – azt azért sajnálom, hogy a Covid miatt csak Budapesten lehettek telt házas meccsek.
Megértem persze a másik oldalt, a játékosok, edzők panaszait is, ha nekem kellett volna focistaként vagy szakvezetőként átrepülni a kontinenst két találkozó között, azt valószínűleg én sem élveztem volna, nem beszélve ennek a különleges lebonyolításnak a gigantikus költségeiről.
Jó volt látni azt is, hogy több csapat tudott nagy meglepetéseket okozni, köztük a magyar válogatott is, amely abszolút erőn felül teljesített, hiszen a halálcsoportban pár percen múlt a továbbjutásunk. A meglepetéscsapatok közé sorolhatjuk az elődöntőig jutó dánokat, a legjobb tizenhat között a hollandokat kiejtő cseheket, és a franciákat búcsúztató svájciakat is.
Mondhatjuk tulajdonképpen, hogy a döntőt pedig az Európa-bajnokság két legjobb csapata játszhatta. Az angolokat dicséri, hogy egyetlen gólt kaptak csupán a torna során, a Roberto Mancini vezette olasz válogatott pedig egy rájuk nem jellemző, teljesen új stílust hozott, gyors, technikás játékukkal szintén megérdemelten jutottak el a fináléig.
(Esterházy Márton, 29-szeres magyar válogatott korábbi labdarúgó.)