Telt házas rangadón debütált az NB I-ben, négyet rámolt be a Honvédnak a 29-szeres válogatott, immár nyugdíjas Esterházy Márton.

Valahogyan csak el kell kezdeni… Ön 1977-ben mutatkozott be az NB I-ben, különösebben nem írom körül: FTC–Honvéd 2-1, Népstadion, 70 000 néző.

S azok között játszottam, akikért három évvel korábban még ellógtam a gimnáziumból. A Ferencváros–Liverpoolt délután egykor kezdték az Üllői úton, nem volt más választás… Aztán ott álltam a telt ház előtt Nyilasi Tibivel, Ebedli Zolival, Bálint Lacival. Akkor még nem sikerült feldolgozni, de hát a zsúfolt Népstadionban a lelátón is libabőrös lett az ember, nemhogy a pályán.

Ezt nevezik egyenes útnak.

Az enyém speciel nem volt az. Tizenhat évesen abbahagytam a játékot. Majd újrakezdtem Csillaghegyen, folytattam a Kerületben és Budafokon. Aztán 1979-ben a Fradi elcserélt egy játékosért a Vasas Izzóval, miközben szinte az egész családunk a zöld-fehéreknek szurkolt. De a ferencvárosi kidobósnak köszönhettem a legtöbbet. Az Izzó–Honvéd edzőmeccsen 6-4-re nyertünk, betoltam négyet. Éppen elvittek katonának Egerbe, egy építőszázadba, amikor Tichy Lajos megkeresett, hogy menjek a Honvédhoz. Ha nem hív, akkor vagy megragadok valahol a harmadosztályban vagy még ma is malterozok.

Tényleg, mit csinál ma?

Tavaly nyugdíjas lettem. Egyúttal feleségemmel,  Dórával megalapítottam az Első Magyar Adományközösséget, rászoruló családoknak segítünk beiskolázásnál, karácsonykor, húsvétkor. Emellett UEFA-ellenőr vagyok, most jöttem haza Sienából, az U17-es Elitkörről. Az MLSZ-ben is foglalkoztatnak, mégpedig az Igazolási és Vitarendezési Bizottság tagjaként.

Ott tartottunk: Tichy, Honvéd…

Nyolcvan januárjában igazoltam Kispestre. A Honvéd 1955 óta nem nyert bajnoki címet, ötvenötben Tichy még játszott. Nyolcvan nyarán meg bajnokcsapat edzője lett. Nem mondom, hogy miattam, de az tény, hogy velem fél év elég volt ahhoz, ami nélkülem negyedszázadon át nem ment.

Mindjárt a válogatottba is bekerült!

A skótok ellen Kiss Laci helyett helyett álltam be Törőcsik Andris mellé… Nyertünk 3-1-re, Törő két gólt lőtt, a második előtt kértem a labdát középen, erre beverte a rövidbe. Nyilasi és ő volt a legjobb azok közül, akikkel együtt futballoztam. De a válogatottban csak 1984-től ragadtam meg, az 1981-es vb-selejtezőkről leginkább az maradt meg bennem, hogy Mészöly Kálmán kihirdeti a szűkített keretet, és szállok le a buszról.

Ellenben Mezeynél!

Két csapat összeállítását soha nem felejtem el. Az egyik a szériában háromszoros bajnok Honvédé: Andrusch – Sallai, Nagy, Garaba, Varga – Sikesdi, Gyimesi, Détári – Bodonyi, Dajka, Esterházy. A másik a Mezey-féle válogatotté: Disztl – Sallai, Róth, Garaba, Varga – Kardos, Nagy, Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy. Azért lettem törzsgárdista, mert Svájc ellen, a Népstadionban beszálltam a 66. percben, és negyedóra alatt rúgtam kettőt, 3-0-ra győztünk. Még az sem volt biztosíték, hogy Isztambulban, ahol 6-0-ra vertük a törököket, szintén dupláztam, hiszen az itthoni meccsen csak csereként játszottam. De a svájciaknak bevágott kettes meggyőzte Mezey Györgyöt. Aztán a vb-selejtezőkön gólt rúgtam itthon az osztrákoknak és Rotterdamban a hollandoknak. Öt mérkőzés után a maximális tíz ponttal álltunk, kijutottunk a vb-re, a hollandok elleni hazai 0-1 után mégis majdnem meglincseltek bennünket.

Hát még Mexikó után!

Ami ott megesett, arról nem tehettünk. Valami történt a csapattal. A szovjet válogatott elleni 0-6 előtti bemelegítésnél menni nem tudtunk, még Hajszán Gyula is, aki nem játszott, csak vonszolta magát a másnapi edzésen. S ki lát hómezőt Mexikóban? Márpedig a máskor elnyűhetetlen Garaba Imre azt látott. Majd kezdtünk volna magunkhoz térni, de a franciák ellen Mezey Disztl Petit védette Szendrei Józsi helyett. Disztlt is imádtam, ám mégis csak benne volt a hatos, Szendrei Csámpi pedig nem kapott egyet sem Kanadától. A rejtélyre azóta sem derült fény, az viszont világossá vált, hogy csak egyetlen játékot tudtunk, a letámadásost. Na, ez az, amit Mexikóban, déli tizenkettőkor, ráadásul bokáig érő magas fűben nem lehet játszani. Egyéb variációnk meg nem volt.

Az utolsó két vb-gólunk szerzője: Esterházy, Détári.

A vb leggyorsabb góljainak egyikéért kapott Seiko órát ma is őrzöm.

S a brazilok elleni 3-0 emlékét?

Az életem talán legjobb hangulatú mérkőzése volt, de az osztrákok és a hollandok legyőzését többre tartottam. A tétmeccs mindig előbbre van a barátságosnál.

Azért a „brazil” góllal országos sztár lett!

Én itthon sosem voltam sztár, ez kiderült Athénban. Az első AEK-edzésemre kilátogatott ötezer ember. Aztán az első görög meccsemen, az Etnikosz elleni 4-1-en gólt rúgtam, mire akkora betűkkel írták a lapokban, hogy Eszte – így neveztek –, amekkora betűnagyság nincs is. S nem a Népszabadság egyetlen hátsó oldala volt a sporté, a politikai újságok mindegyike nyolc oldalon foglalkozott a futballal. Ehhez jött négy sportnapilap. Fantasztikusan éreztem magam; itthon a csendőrpertu dívott, ott egyenrangú félként kezeltek bennünket, hiszen mi, játékosok voltunk az AEK értékei.

Dédelgették?

A szurkolók. A vezetők nem. Megmondták, mikorra kell otthon lenni. Egyszer kimaradtam, és megbüntettek tízezer drachmára. Hozzátették, a következő már százezer lesz. Majd nem lesz következő. Ha harmadszorra is megcsinálom, akkor tipli. Hülye lettem volna éjszakázni még egyszer.

Szembe jött a profizmus?

Nem mondom, hogy Anglia, Franciaország vagy Németország volt, de egészen más világ, mint idehaza, az biztos. Elképzelni sem lehetett például, hogy a klubelnök nyilvánosan lehordja a csapatot. Mert ha azt mondja, gyengék vagyunk, akkor azonnal ráverik, hogy ez bizony az ő felelőssége.

Ön mit játszott?

Irányítót. Tomasz Mavrosz, a csapat görög istene kérdezte tőlem, melyik poszton futballoznék a legszívesebben. Mondtam: centerben. Na, ott már van a Hakan Sandberg – válaszolta. Balszélső? – kérdeztem. Ott vagyok én – felelte. Jobbszél? – hebegtem. Nehéz ügy, tudod, a Jannisz Dintszikosz… Így lettem 10-es.

Parádés pályafutás vagy lehetett volna jobb is?

Nem úgy kezdtem a futballt, hogy híres játékos leszek. Ahhoz képest sok mindent elértem. Jó, nem lettem miniszterelnök, mint a nagyapám, Esterházy Móric. Sőt a fertődi kastélyban egy fűzős, magas szárú cipős jegyszedő néni a belépőmet kérte. Mondtam: nincs. Hogyhogy nincs? – húzta fel a szemöldökét. Tetszik tudni, hazajöttem, válaszoltam, és bemutatkoztam: Esterházy vagyok.