Talán akkor éreztem még magam annyira a helyemen, amikor diákként a csokoládégyárban vállaltam nyári munkát, mint a hagyományos karácsony előtti futballrandevún. Az örökifjú nagy öregek (öregek?) láttán rendre csak úgy sorjáztak az emlékeim. Hol másutt, mint a Puskás Arénában – én már Népstadion korában is ismertem…

Már a liftben indul a menet. Két kapussal, Gelei Józseffel és Szentmihályi Antallal várjuk, hogy felérjünk a harmadikra, de már az első mondatváltásnál ott tartunk, az a legnagyobb baj, hogy mindig a kapus kapja a gólokat. Ők csak tudják, hiszen hiába voltak posztjuk legjobbjai között, azért csak a hátuk mögé kellett nyúlniuk néha.

Kiszállunk a liftből, a két kapust megölelik a régi játszótársak, nekem meg eszembe jut az 1966-os angliai világbajnokság. Amelyen nem volt szerencséjük. A portugálok ellen (1:3) Szentmihályi védett, ám a bemelegítésnél nekiesett Rákosi Gyula csípőjének, fájlalta a nyakát, szédült is kicsit, de nem volt idő, kezdeni kellett. Nem védett jól. „Még mindig úgy van, hogy éjszaka csuromvíz vagyok, ha eszembe jut” – olvastam tőle többször…

Gelei pedig… A Szovjetunió elleni negyeddöntő (1:2) ötödik percében egy ütközés után Mátrai Sándor belezuhant a pálya melletti betonárokba, mindenki megrémült, de aztán felállt a hátvéd, s maradt a pályán. Megemészteni a történteket, megnyugodni nem volt idő, Juan Gardeazabal bíró sürgette a játékot, Anatolij Banyisevszkij lövését kiejtette kapusunk, jött Igor Csiszlenko, és máris 0:1…

A terembe érve jó szokásomhoz híven először kimegyek a lelátóra, hogy ránézzek a játéktérre. Mert gyerekkoromban is szerettem a pillanatot, amikor megláttam a zöld füvet. Most nincs szerencsém, a pálya letakarva, nyilván értő kezek gondozzák, viszont alighogy becsukom az ajtót, Jakab Jánosba ütközöm, aki motorja, lelke már több mint egy évtizede a karácsony előtti futballistarandevúnak. Ám nem csupán ezért érdemel külön fejezetet, játékos-pályafutása miatt is. Mondanám, tipikus, ám ahány pályaív, annyiféle, így általánosítás helyett legyen elég, hogy nekünk közös múltunk is van.

Nem tudunk úgy szót váltani, hogy ne hangozzék el, hogy „Melicharek Zoli…” Az Erdért legendás futballistája volt a hatvanas-hetvenes években (Tasnádi „Csumekkel”, Friedrich Ivánnal, Ruprecht Vilivel, Gregor Józsival és értő kollégám, Kamler „Janó” édesapjával együtt – hirtelen ők jutnak az eszembe). Mert „Jaksi” az Erdértben kezdett, ott is fejezte be, de a hűség nem csupán a végpontok miatt érdekes. Történt ugyanis, hogy a hetvenes években majdnem átment az Előrébe, ám nem adták ki, ki kellett várnia egy évet. A nyolcadik hónapban a régi társak elmentek hozzá, a közös emlékek felidézése után pedig visszatért. Mert – ahogy mondta – vérzett a szíve…

Hogy aztán feljebb lépjen, a másodosztályú Budafokba (ma a klub tiszteletbeli elnöke), amelyben Mészöly Kálmán volt az edző, aki azt mondta, ha beleáll a munkába, egy év alatt NB I-es játékost farag belőle. Hetente egy napot csak vele foglalkozott, így aztán következhetett a Tatabánya. Hórihorgas centerként 1976 augusztusában két gólt szerzett a Salgótarján ellen (3:0), a harmadik gólban is szerepe volt, hiszen mindenki rá figyelt, Halász István pedig a kapuba csúsztatott.

Mire túl vagyunk „Jaksival” a múltidézésen, elcsendesedik a terem, felcsendül a Himnusz, a képernyőn pedig hagyományosan feltűnnek azok, akik már nincsenek közöttünk.

Jönnek a köszöntők, rendhagyók. A találkozó fővédnöke, Varga Mihály pénzügyminiszter ezúttal gyerekkora futballélményéről (1978, UEFA-kupa: Bp. Honvéd–Ajax 4–1) mesél lelkesen, Csányi Sándor MLSZ-elnök pedig felidézi, hogy a Celtic-drukkerek még a közelmúltban is tudták, mi az, hogy MTK (1964, KEK: MTK–Celtic 0:3 után 4:0). A tatabányai Szabó György örökifjú. Jó néhány társához – Török József (MTK), Török Péter (Vasas), Tóth József (Újpesti Dózsa) – hasonlóan később szélsőből lett remek hátvéd. Olyan gyors volt, hogy amikor Hidegkuti Nándor volt az edzője, a három éve elhunyt társ, Szuromi Antal kedvelt története szerint többször is figyelmeztette: „Gyurikám, attól félek, hogy egyszer kirobog a pályáról, és elüti egy bányászbusz.” Szabó hátvéd egyébként jól van 81 esztendősen, a december eleji havazás után maga takarította el üveges és képkeretező műhelye előtt a havat, hadd jöjjenek a kuncsaftok, mire Csapó Károly mondta is, hogy ő a legnagyobb hóhányó Tatabányán. És mesteremberként talán az egyik legszomorúbb, mert meglehetősen nagy divat a műanyag ablak (bocsánat: nyílászáró – ha már mesteremberről van szó). És még azt sem árt tudni róla, hogy egyetlen válogatottságát méltatlanul későn, 1979 októberében érdemelte ki, gyászos meccs volt, kikaptunk 2–0-ra a Népstadionban az Egyesült Államoktól, ám ő 37 évesen a csapat legjobbja volt. Szerinte így marad meg a szurkolói emlékezetben: „Volt az a mérkőzés, amikor az amerikaiak először jártak Budapesten, s Szabó Gyuri akkor volt életében egyszer válogatott…”

Csapó szintén jó karban van, elegáns ősz úr. Persze hogy ő is legenda a városban. Gól Argentína ellen az 1978-as világbajnokságon, gól a Real Madrid elleni legendás kupameccsen (2–1) 1981-ben – sohasem felejtem el én sem őket. Az pedig mellékszál, de fontos, hogy az argentínai gyors (10. perc) gólért járó Seiko óra csak nagy nehezen, két év elteltével jutott el hozzá („Egyszerűbb volt megszerezni a gólt, mint az órát”), ám aztán három évtizeden át hordta, mindössze két elemcserével, amíg tönkre nem ment. Jól bírta, ahogy Csapó is remekül viseli az évek múlását.

A régi futballisták között rendre eszembe jut Nyilasi Tibor örökbecsűje: „Csak az maradhat fiatal, akinek nem csupán vannak szép emlékei, hanem őrzi is őket. Féltve.” Nos az ő esetében érdekes, hogy amikor gyerek volt, már kevesebb volt a grund, de voltak utcák és terek. Neki például a vízivárosi Medve utca, ahol az egyik karácsonyra kapott egy kurblis korcsolyát, hozzá méltó bakanccsal. Rögtön kipróbálta, annyira hideg volt, hogy tiszta jég volt az utca. Zsákutca volt, csak néha-néha tűnt fel egy-egy Pobjeda vagy Warszawa autó, volt hely mindenre. Mire hazament, nem volt talpa a bakancsának, a korcsolya megtette a magáét, egyszerűen letépte. Mellesleg ez volt a „specialitása” ennek a korcsolyának.

Aztán a dühöngő Kelenföldön, ahol a Szundi kutyáját sétáltató Sebes Gusztáv figyelt fel a gyerekre, az Aranycsapat szövetségi kapitánya nemcsak istápolta, nagyra is becsülte: „Játéktudása, futballérettsége, kombinatív készsége, társainak helyzetbe hozása, cselező és gólszerző tudását nézve bármikor, bármelyik csatár- vagy fedezetposzton helye lett volna az én híres, sokak által aranycsapatnak nevezett, aranyos, csibész tizenegyemben…”

Az pedig a futball iránti szurkolói rajongásra példa, amit az Austria Wienben klasszistársától, azóta is jó barátjától, Herbert Prohaskától korán megtanult: „Ha nyerünk, nyugodtan sétálhatsz pénztárca nélkül a Kärtner Strassén, nem lesz baj, ha behívnak az üzletükbe a boltosok, de ha kikapunk, jobb, ha ki sem mész az utcára.”

Bödör László, a legidősebb válogatott futballista és Esterházy Márton ezúttal sem tud elszakadni egymástól – egyébként is szomszédok. Esterházy gyakran átmegy Bödörhöz, hogy megnézze, mi van vele, azt viszont sérelmezi, hogy a 91 esztendősen is irigylésre méltóan elegáns, szálfaegyenes Bödör nem teszi a tiszteletét nála. „Nem akarok zavarni…” – így Bödör, mire az ifjú szomszéd a rá jellemző zrikával válaszol: „Mi történhet? Kopogsz, és ha zavarsz, nem engedlek be.”

Bödör egyébként, meggyőződésem szerint, a munka jóvoltából (is) őrizte meg fiatalságát, nemrégiben adta vissza az ipart, esztergályosként tartott fenn műhelyt a Kőris utcában, de amikor játszott az MTK-ban, akkor is bejárt dolgozni a Kőbányai Fonóba. Miközben nem vetette meg az életet, 1957-ben már Opel Rekorddal járt, az Aranykéz utcai Pipacs bárba (üzletvezető: Vadas György FIFA-bíró) és a Váci utcai Annába ment kikapcsolódni, de tudta, minek mikor van itt az ideje.

Esterházy pedig… Ha meglátom, mindig eszembe jut róla bátyja, Péter. Az írólegenda (nekem örökre az, figyelme örökre megtisztel) arra a felvetésre, hogy öccse szerint nagyon jó futballista volt, csak nehezen terhelhető, így kezdte mondanivalóját: „Marcika jó testvér…”Aztán elmondta a frankót, amely szerint olyan nincs, hogy valaki jó futballista lenne, ha… Az igazán jó futballistáknál nincs feltételes mód, minden egyben van náluk.

Így igaz. „Marcikánál” (aki jó testvér) rendben volt minden, Görögországban játszva például:„Ha csak hozzáért a labdához, felugrott hetvenezer ember (illetve 69 999), és sárga-fekete zászlóikat lengetve az én nevemet kiabálták. Másnap Pireuszban ebédeltünk, sétáltunk a tengerparton, valahogy azonnal kiderült, hogy ő ott van, rögtön kis tömeg keletkezett köréje, a gyerekek lopva megérintették a lábát…” – így a báty, aki szintén „jó testvér”, de az Esterházy család már csak ilyen.

És ha Esterházy, akkor persze Détári Lajos, hogy maradjunk a nyolcvanas évek legendás Bp. Honvédjánál. Miközben megbeszéljük, hogy januárban ő is eljön a Pasaréti úti „Pözsóba”, az örökifjú öregfiúk (zenészek, sportolók, évtizedes barátok) hagyományos találkozójára, beugrik, amikor először győződhettem meg arról, hogy zseniális futballista. Negyven éve volt, 1983 tavaszán a Népstadionban Bp. Honvéd–Vasas rangadó a kettős meccs első felvonásaként. A kezdés előtt Mezey György (csak szeptemberben lett szövetségi kapitány) felhívta a figyelmem „Dömére”, hozzátéve, ha látni akarom, milyen tehetséges, menjek le a Vasas kapuja mögé, és figyeljem, milyen megoldásai vannak. Máig élményem, ahogy felém vezeti a labdát, ritmust vált, indít, más kérdés, hogy a többiek (akkor még) nem szokták meg, hogy milyen gyors – gondolkodásban is.

A Bp. Honvéd 2–0-ra nyert, a Népsport tudósítása pedig engem igazolt:„A fiatal, higanymozgású középpályás szőke üstöke itt is, ott is feltűnt a pályán. Gyorsan gondolkozott, indított, ott volt a befejezéseknél is, gólt rúgott.” A gólt „nekem rúgta”, a félpályáról indult felém, lendületből jutott el addig, hogy a tizenhatoson belülre érve Kakas kapus mellett a kapuba lőhesse a labdát.

Megjegyzem, Mezey mondta később, hogy ha nem hagyja el az Eintracht Frankfurtot, többre vihette volna, mint a nála két esztendővel idősebb Lothar Matthäus. De ez egy másik, s nem is egyszerű történet.

Rákosi Gyulát én (is) „Matyiként” láttam játszani. A becenévhez nem kellett sok fantázia.„Matyi voltam, népünk egykori »bölcs vezére«, Rákosi elvtárs után szabadon” – mesélte, én pedig hozzáteszem, hogy esetében a Rákosi nevet őszinte (és nem megrendelt) szeretettel ejtették ki a szájukon a futball hívei. És persze az edzők is. Baróti Lajos szövetségi kapitány ha ezerszer nem, egyszer sem mondta nekem, hogy mennyire jó volt vele dolgozni.

Például az 1962-es világbajnokságon, amelyen az angolok legyőzésénél (2:1) ő volt a csodafegyver. Teljesen megbénította az angolok támadójátékát azzal, hogy kikapcsolta a játékból Johnny Haynest, aki nem volt akárki, mindmáig „Hundred pounds playerként” emlegetik, lévén ő az első, aki heti 100 fontot keresett Angliában (addig 20 font volt a plafon).

Az előzmények is fontosak. A válogatott utolsó itthoni meccsét Törökországgal játszotta (2:1), a riválisnál Talat Özkarsli ugyanazt játszotta, mint az angoloknál Haynes. Walter Winterbottom, az angolok kapitánya persze itt volt a Népstadionban, bőszen jegyzetelt, de Baróti okosan csak a szünet után küldte rá Rákosit Özkarslira, Winterbottomnak talán fel sem tűnt. Következik ez abból, ami aztán vb-n történt, a Népsport tálalásában: „Kulcsfeladatot kapott és eleget tett a megbízatásnak. Csak a dicséret hangján lehet beszélni. Taktikai feladatát kitűnően megoldotta, sokat fáradozott, az előkészítésben is helytállt.”

Nem mellesleg, az a száz font nálunk 3287 forintot ért, Rákosi „Matyi” fizetése egy hónap alatt nem tett ki ennyit (a heti átlagbér 409.50 forint volt akkoriban). Miközben ugyebár eltűntette Haynest.

Miközben a „belső védők” korát éljük, én vagyok olyan maradi, hogy szívesen emlékszem a centerhalfokra, stopperekre, tehát a klasszikus középhátvédekre, akik elegánsan szereltek, időben értek oda, ahová kellett, majd letették a labdát a támadást szervező fedezetnek. Nos, a Puskás Aréna forgatagában is kitűnt eleganciájával a diósgyőri Salamon József. Azt mondják a DVTK-hívei, hogy ő már születése előtt is a csapatban játszott. Érthető a túlzás, hiszen 21 esztendőt volt diósgyőri játékos (1962–1983), csak a görög PAOK, szűkebben edzője, Lóránt Gyula kedvéért hagyta el Miskolcot (1980–1982). Hogy aztán tanúja legyen, hogy az Aranycsapat korszakos centerhalfját a kispadon érje a halál 1981 májusában.

Jellemző történet, hogy amikor a hetvenes évek végén esztergomi szakközépiskolások kihívták egy meccsre a válogatottat, Salamon nem a gyerekek gúnyolódással vegyes nagyképűségéből indult ki, a sport szellemében válaszolt: „Tehetségetekkel, önbizalmatokkal támogassátok hathatósan városotok NB II-es labdarúgócsapatát.”

Egymást követő négy idényben (1977–1980) lett első lapunk osztályzatai alapján a középhátvédek között. Énekelték is a csapat hívei: „Gólya, gólya, hosszú lábú gólya / Salamon az év labdarúgója / Veréb Gyuri, a kapusok gyöngye / Jöhet már a Fradi Diósgyőrbe!”  Nem beszéltek a levegőbe, hiszen a Fradi 1976 és 1980 között ötször utazott a DVTK-hoz, és négyszer kapott ki.

És ha már az egykori rigmus, Veréb György is ott volt a Puskás Arénában, aki szintén egy a klubbal, jellemző, hogy 1998 júliusában, már kapusedzőként sérülések miatt 49 évesen is beállt a csapat kapujába a Videoton ellen (4–1), s nem vallott szégyent. „Az életemet igazából ez határozta meg: én vagyok Veréb György, a DVTK kapusa” – mondta egy interjúban.

És nem hagyhatom ki a diósgyőri trió harmadik törzstagját, Oláh Ferencet sem, ő 22 esztendőn át volt hű játékosként a DVTK-hoz. A sikerek titka pedig az olvasatában ez volt: „Azt hiszem, a nagy erőt az adta, hogy a gárda tagjainak többsége borsodi volt, a legtöbben miskolciak és környékbeliek. Ma is állítom, akinek kötődése van a helyhez, a klubhoz, az játszik igazán jól és felszabadultan.”  Érthető – még ha nem is utánozható manapság.

Kérdeztem régebben Zámbó Sándort, melyik a legemlékezetesebb mérkőzése fényes újpesti pályafutása (1963–1980 – csak bajnoki címből kilenc) során, s a Megyeri úti, 1963-as Debrecen ellenit (4:2) említette. 

Nem azért, mert annyira jól ment neki a játék. Első NB I-es meccse volt, lámpalázzal küzdött, de a Népsport szerint „a mozgásából arra lehet következtetni, hogy fog még jobban is játszani”. Ez volt az első bajnoki, amikor együtt lehetett a pályán Göröcs „Titivel”. Mert vele szeretett a legjobban futballozni.

Aztán egy évvel később, 1964-ben, szintén a Debrecen ellen (8:1) már ezt írta a Képes Sport: „Zámbó végigmegy, belövi. Zámbó bead, Kuharszkynak csak egy spiccet kell odatennie. Zámbó keresztbe játszik, Benének éppen hogy rá kell fújnia a labdára. Zámbó, Zámbó és Zámbó. Szombaton oázis volt a balszélsőínség Szaharájában.”

És persze 1971-ben Párizsban, a franciák ellen győztes Európa-bajnoki selejtező (2–0), erre a meccsre emlékeznek talán a legtöbben a pályafutásából. Ő szerezte a második gólt a 43. percben. Egy tempóváltással otthagyta Jean Djorkaeffet, kicselezte Bernard Bosquier-t és Jean-Paul Rostagnit, majd éles szögből tekerte a kapuba a labdát. Pazar produkció volt, ám egyébként is a mezőny legjobbja volt. „Bejátszotta az egész pályát, veszélyesen húzott kapura, sokat futott, jól cselezett, jól passzolt” – állt a Népsportban.

Itt állok meg. Idézve az egykori magyar filmek stáblistájának végét: „És még sokan mások…” Ám esetünkben a „mások” sem akárkik. Éppen úgy a magyar futball nagyjai, mint a mai mesénkben („Nem mese az gyermek…”) szereplők, az üzenetük nekik is az, ami a hagyományos karácsony előtti futballtalálkozó mindenkori lényege.

Jó együtt.

Sőt.

Együtt a legjobb.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 23-i lapszámában jelent meg.)