Az íróasztalon túl 8.

Hosszabb kihagyás után visszatér Az íróasztalon túl sorozatunk, amelyben írókat mutatunk be papírral és tollal nem feltétlenül felszerelt helyzetekben. A most következő részben olyan magyar írókról lesz szó, akik az „ép testben ép lélek” elvét követve a sport világában is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak.

Természetesen sok írónkról tudjuk, hogy hobbi szinten űzött valamilyen sportot. Nádas Péter például évtizedeken keresztül rendszeresen futott. Az Évkönyben írt is a futásról, de azt mondja Károlyi Csabának az interjúkötetükben (Egy teljes év – Beszélgetések Nádas Péterrel), hogy: „Erről sokkal többet szerettem volna írni, csak nem fért bele. Nagyon szeretek írni a futásról.” Mészöly Miklós az atlétikáról ír Az atléta halála című művében. A legtöbb írás – riport, tudósítás, vers, regény – azonban a labdarúgásról született. Tarján Péter 1996-ban magyar írók focinovelláiból szerkesztett kötetet Tizenegy dressz címmel, amiben szerepelnek többek között Bereményi Géza, Tandori Dezső, Nagy Gáspár és Spiró György írásai is. Darvasi László és Kukorelly Endre egész könyveket írtak a fociról (A titokzatos világválogatott; Pálya avagy Nyugi, dagi, nem csak foci van a világon), és nem feledkezhetünk meg a legnagyobb fociírónkról, Mándy Ivánról sem. A pálya szélén a magyar fociirodalom alapműve (ebből korábban a Literán is olvashattak részletet), ebből Régi idők focija címen Sándor Pál rendezett kultfilmet Garas Dezső és Kern András főszereplésével. De valamilyen formában írt a fociról számtalan magyar író a XX. században József Attilától kezdve Kosztolányin, Radnótin, Krúdyn, Rejtő Jenőn, Molnár Ferencen és Szabó Lőrincen át Pilinszky Jánosig. Ezt foglalja össze Csillag Péter Ady stoplisban című kötetében. Kijelenthető tehát, hogy a magyar irodalomban abszolút túlsúlyban vannak a labdarúgás iránt érdeklődő írók. Most viszont olyan szerzőkről olvashatnak, akik nemcsak kívülről csodáltak egy-egy sportágat, hanem profi (félprofi) szinten maguk is gyakorolták azt. 

Ady Endre

Kevesen tudják, de Ady Endre még joghallgatóként tagja volt Debrecen első futballcsapatának, bár ez még nem volt profi csapat, az első hivatalos mérkőzést Debrecenben ugyanis 1902-ben játszották. Erre egy 1899-es újságcikk a bizonyíték, amiben még Adi Endreként szerepel mint a „foot ball” csapat tagja. A dokumentumok szerint ebben az időszakban más ilyen nevű (Ady vagy Adi) joghallgató nem volt a debreceni jogakadémián, illetve a későbbi költő szerkesztőségi munkatársa volt annak a lapnak (Debreceni Főiskolai Lapok), amelyik tudósított a mérkőzésről, amin az adatok szerint Ady játszott. Az újság vonatkozó száma itt olvasható. 

Nem tudni, hogy Ady milyen poszton játszhatott, ahogy azt sem, hogy milyen szintet képviselt. Az viszont ismert, hogy gimnáziumban a német mellett tornából is megbukott egyszer. Mindez egy gyerekkori balesetéhez vezethető vissza: egy télen az érmindszenti patak jege beszakadt alatta, elfagytak a lábai, és ezért egész életében csámpásan járt. Így nem meglepő, hogy Ady sosem írt a labdarúgásról, a labdajáték is csak egyetlen versében kerül elő. Ez a Dalok a labdatérről című vers, amiben a métáról ír, de a sporthoz nem öröm, hanem a kirekesztettség érzése társul. Érdekesség, hogy Adyt a nagyváradi focicsapat (Nagyváradi AC) későbbi klubelnöke, Pásztor Bertalan hívta a „Körös-parti Párizsba”, hogy legyen a Szabadság újságírója.

Esterházy Péter

Esterházy Péter nemcsak író és matematikus volt, hanem remek futballista is. A posztmodern irodalom egyik legnagyobb alakja a lakhelyükhöz közeli Csillaghegyi MTE-ben játszott több éven keresztül. A csapat a negyedosztálynak megfelelő BLSZ 1-ben szerepelt. 

A családban a legnagyobb sportkarriert azonban nem ő, hanem egyik testvére, Márton futotta be, akivel Csillaghegyen csapattársak voltak. Esterházy Márton később a legsikeresebb időszakát a Honvéd játékosaként töltötte, de néhány évet a Ferencvárosban is játszott, illetve karrierje során megfordult Görögországban az AÉK és a Panathinaikósz csapatában, Ausztriában és Svájcban is, a válogatottban pedig 29 mérkőzésen 11 gólt szerzett. A foci iránti szeretet mind a négy Esterházy-fiúban megvolt, gyerekkorukban sokat rúgták a labdát együtt, és Pétert tartották a legtehetségesebbnek. Egy interjúban így nyilatkozott Esterházy Márton a grundon focizásról: „Tényleg minden áldott nap fociztunk. Ha épp nem voltak ott a haverok, akkor négyen játszottunk, ketten-ketten egymás ellen. A Rómain laktunk, a stranddal szemben, csak átmásztunk a kerítésen, és éjjel-nappal fociztunk.” A sportág iránti szeretet tovább hagyományozódott a családban: az író unokaöccse, Esterházy Mátyás játékosügynök lett.

Esterházy számtalan művében írt a labdarúgásról. Egy egész könyvet is szentelt szeretett sportjának, ez Az utazás a tizenhatos mélyére. Az egész Esterházy család nagy Fradi-szurkoló volt egyébként, Esterházy Péter így ír a családi hagyományról:

„Én úgy tanultam, hogy a világ az olyan, hogy az ember Fradi-drukker. A rendes magyar ember az Fradi-drukker. Vagy még egyszerűbb dolog ez: az ember fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő. Ebből egyébként nem vontuk le azt a következtetést, hogy aki nem fradista, az nem ember, ahogy azt a szigorú logika vagy hülyeség megkövetelte volna.”

A Karinthy család

Több szállal kötődött a Fradihoz egy másik magyar író, Karinthy Ferenc is, ő viszont nem a futball, hanem a vízilabda révén. A „Cini” becenevet viselő író ugyanis két részletben, összesen három idényen keresztül volt az FTC bekkje. Kétszer bronzérmesek lettek (1941-ben és 1945-ben), egyszer pedig a negyedik helyen végzett a Karinthyval felálló alakulat. Ezután még egy idényt lehúzott a Fáklya Opera nevű másodosztályú együttesben, később pedig visszatért a Ferencvároshoz, de már nem mint játékos, hanem az úszó- és vízilabda szakosztály elnökeként.

Ami a sportolói előéletét illeti, a gyermek Cini úszóként került közel a vízhez, érdekes módon az FTC nagy riválisa, az Újpest színeiben. Korosztályos úszóversenyek megnyerése után egy másik nagy múltú budapesti csapatba, az MTK-ba igazolt, akikkel ezüstérmet nyert az országos folyamúszó-bajnokságon. Vízipólózni az iskolájában, az Eötvös József Gimnáziumban kezdett, ahol a csapat oszlopa volt, még a középiskolai válogatottban is szerepet kapott. Profi pólókarrierjét is az MTK-nál kezdte, a Ferencvároshoz akkor igazolt át, amikor a kék-fehérek a zsidótörvények miatt feloszlottak.

Karinthy azonban nemcsak úszott és vízilabdázott, jószerivel minden sportot kipróbált, és egytől-egyig remekelt bennük. Szenvedélyesen  síelt, pingpongozott, teniszezett, focizott, kajakozott, lábteniszezett és „fejelt”. Ez utóbbi játékot – amit nyaranta napestig, fáradhatatlanul gyakorolt a leányfalui nyaralójukban – több írásában is megeleveníti, például az alábbi, Apák és fiúk című karcolatában.

„Dél van, augusztus: Marci egyedül ül a napsütötte verandán, és Hevesi Sándor dramaturgiai dolgozatait olvassa, jegyzeteket készít. Valaki beszól a kerítésen:

– Hol van apukád?

– A parton fejel a gyerekekkel.”

A sport nemcsak élvezet volt Karinthy számára, hanem egyfajta menekülés is a családi hagyomány elől. „Nagyon nem akartam író lenni. Minden egyébbel megpróbálkoztam, csak hogy ne kelljen írónak lennem. Nem akartam Karinthy Frigyes fia lenni” – fogalmazott egy interjúban. 

Cini apja, Karinthy Frigyes nem futott be akkora sportkarriert, mint később a fia, de ő is igazán „lelkes sportember” volt. Egy interjúban mesélt arról, hogy milyen viszonya volt a labdarúgáshoz: „Láthatja, hogy a futball még most sem vesztette el a vonzerejét velem szemben. Hiszen azok között voltam, akik legelőször rúgták a labdát Budapesten s még most is tagja vagyok a legrégibb labdarúgó-klubnak: a BTC-nek, melynek színeiben valaha a centercsatár posztját töltöttem be.”  A jegyzőkönyvekben nincs adat rá, hogy Karinthy valóban szerepelt volna a csapatban, de lehetséges, hogy kiegészítő emberként tagja volt az együttesnek. Karinthy több írása is szól a labdarúgásról, és a Nemzeti Sportban is jelentek meg cikkei. Egy híres történet szerint – amit fia, Karinthy Ferenc írt meg A jó hiénákcímű novellájában – egyszer megmentette focibíró barátját, Klug Frigyest az őrjöngő szurkolók elől egy BEAC meccs után.

Ottlik Géza

Ottlik Géza amellett, hogy futott, úszott és teniszezett is, világhírű, magyar bajnok és válogatott bridzsjátékos volt. Az író nemcsak szenvedélyesen játszotta az azóta olimpiai sportnak nyilvánított kártyajátékot, de ő a társszerzője az egyik legalaposabb és legnépszerűbb bridzs-szakkönyvnek is. A Hugh Kesley-vel (akit a legelismertebb szakértők között tartanak számon) közösen írt, 1979-ben angolul megjelent könyvet Homonnay Géza és Kelen Károly fordította magyarra, címe: Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein. Ezáltal Ottlikot, akit Magyarországon a XX. század egyik legnagyobb írójának tartanak, külföldön nem mint szépírót, hanem mint bridzsjátékost és szakértőt ismerik és ismerik el.

„Egy bridzsjátszma, ha mégoly absztrakt is, része a valóságnak, paránya. S abban különbözik a többi részétől, hogy itt végére tudunk járni a miértek láncának. Teljesen tisztázható, megérthető, hogy igazában mi történt, hogyan és miért, ha nem sajnáljuk rá a fáradságot” – írta a bridzsről Ottlik.

Kormos István

Az egyik legrejtélyesebb sportkarrier Kormos István nevéhez köthető. A kalandos életű költőről sokáig úgy tartották, hogy futballistaként ő vitte a legtöbbre a magyar irodalmárok közül, ugyanis az a hír járta róla, hogy a Fradi ifjúsági első csapatában játszott, és egyszer még a felnőtt csapatban is lehetőséget kapott. Ezért kollégái szinte szentként tisztelték, az irodalmi teljesítmény elhalványult futball-pályafutása mellett. Írótársai azonban egyszer utánanéztek, hogy mit írtak az akkori sportsajtóban arról, hogyan játszott Kormos a Ferencváros nagycsapatában, és ezt az idézetet találták: „A csatársor kerékkötője a fiatal Kormos volt.”

Valójában nagyon keveset lehet tudni a Vackor-mesék szerzőjéről mint focistáról. Bizonyos információk szerint az 1938-1939-es idényben szerepelt a Fradi második csapatában, amely ekkor a másodosztályban játszott, és amatőr szintű volt. Az 1938. november 27-én tartott  SBTC-FTC meccs jegyzőkönyvében szerepel egy Kormos nevű játékos, azonban nem biztos, hogy ez ő volt, ugyanis a Kormos nevet csak később vette föl. Egy másik forrás szerint a Nagyváradi AC elleni ifimeccsen játszott 1943-ban, de az a szóbeszéd is járta, hogy egy edzőmeccsen valóban szerepelt a Fradi felnőttcsapatában, ahol gólt is szerzett. 

jságcikkek szerint Kormos 1942-ben átigazolt a másodosztályú SZAC csapatához, ahol egy súlyos lábsérülést leszámítva viszonylag rendszeresen játszott. Jóval később pedig, amikor Párizsban élt, még Jean-Paul Belmondóval is lábteniszezett. Kormos visszaemlékezését Nagy Gáspár idézte fel a Polisz című folyóiratban 1997-ben: 

„A szembelévő házban lakott, neki egy angol fiú volt a partnere a lábteniszhez, az enyém meg egy olasz gyerek volt. Elég jól lábteniszezek, annak idején a Ferencvárosban Sárosi Bélával, vagy ahogy annak idején a Nemzeti Sport írta: a Sárosi III-mal megnyertük a Fradi házi lábtenisz-bajnokságát, ezt én nagyon jól tudtam kamatoztatni ott az én utcámban…”

Egy interjúban pedig, amit Csukás Istvánnak adott, arról beszél, hogy gyónáskor az imádkozás helyett a magyar bajnokság kezdőcsapatait mormolta el magában a „miatyánkok” és az „üdvözlégyek” helyett, illetve ha sok volt ráróva „néhány osztrák csapatot is”.